Úton. Veled.

Ismét eltelt egy év, és zarándoklatra indít engem a szívem. Magam mögött hagyhatom a mindennapokat, nehézségeket, gondokat. Nem felejtem el csatáimat, de most kicsit távolságot veszek tőlük, kiszakadok a forgatag nehézkes közegéből. Erőt gyűjtök, megtisztulok, hogy megújult, friss lélekkel térhessek majd vissza feladataimhoz.
De elhagyom most megszokott örömeimet is. Életem kisebb-nagyobb sikerei most nem számítanak. Az úton szokatlan élményekre, mélyebb megtapasztalásokra vágyakozom. A lelkem mélységeit akarom felderíteni, a lelkem mélységeit akarom erővel eltölteni. Turista utakon fogok majd járni lábaimmal, de van egy benső út is, ami rám vár, hogy felfedezzem. Magamba tekintek tehát, hogy ismerős, de mégis felfedezetlen tájakat járjak be.
Úton. Veled.
Nem leszek egyedül ezen az úton. Sok zarándoktársam lesz, akikkel együtt járom majd az utat. Tudom, hogy a táj szépsége, saját korlátaim leküzdése, a fáradság és aggódás legyőzése, a gyönyörű túra mind-mind hasznomra lesz majd. De be kell látnom, hogy a legtöbb kegyelmet, a legtöbb megtapasztalást mégis zarándok-társaim fogják majd adni. Pontosabban rajtuk keresztül szólít majd meg, és rajtuk keresztül ad kegyelmet Isten. Ők adják majd, de egyben Isten is. Ők zarándokolnak velem, de Isten is kísér. Emberi kapcsolataim azok, melyeken keresztül igazán bejárhatom ezt a lelki ösvényt. Isten kapcsolatom pedig az, amelyen keresztül a legtöbb erőt és kegyelmet kaphatom és adhatom majd.
Úton. Veled.
Isten is bejárta már útját. Anélkül, hogy elhagyta volna önmagát, anélkül, hogy lényegében változott volna, végigjárt egy utat. Emberré lett, hogy megismerjük őt. Úton volt, tanított és megváltott minket, hogy tanítványai legyünk, hogy eljussunk oda, ahova ő visszatért. A tanítványság, út. A Mester követése az Út. Elindulni ővele, megismerni őt, követni őt és együtt élni vele. Szenvedni és örülni benne. Meghalni és feltámadni általa. Hadd járjam most ezt a lelki utat veled, Mester. Hadd kövesselek lélekben, és tárd fel nekem az Utat. Amen.
Istennek legyen hála, napjainkban sokan zarándokútra kelnek. Gyalog, biciklivel, autóval, vonattal mind többen elindulnak szomjasan, a belső újjászületés vágyától vezetve, a megvilágosodás reményében, egy személyes találkozóra az élő Istennel. Tavaly, a hivatalos adatok szerint, csak Santiago de Compostelaba négyszázezernél több zarándok kelt útra, megtéve 25-30 nap alatt, több mint nyolcszáz kilométert, hogy megtisztuljanak és önmagukkal, Teremtőjükkel találkozhassanak.

Évről évre mind többen jönnek Csíksomlyóra, Székelyföld ősi, szent zarándokhelyére is. Természetesen az év bármelyik napján útra lehet kelni, vagy meg lehet érkezni, mert a belső vágytól sarkalt zarándoklatok logikája nem igazodik naptárhoz, szervezők pontosan kidolgozott terveihez, mégis a legtöbben Pünkösd szombatjára jönnek Csíksomlyóra! Erre az alkalomra évek óta Budapestről külön zarándokvonat indul, hogy a testvérek együtt imádkozva, térben-időben utazva, egymáshoz is, Teremtőjükhöz közelebb kerüljenek. A szervezők, akik maguk is hosszan járták ezt az utat, felkértek, legyek e zarándokút fővédnöke! Ezért e lelki, szellemi tisztulás útjára készülő testvéreimet egy-egy gondolattal szeretném bátorítani, alázattal utat mutatni a zarándoklathoz!

Oly sokan fáradoznak azon, hogy tornával, egészséges táplálkozással, testüket salaktalanítsák, megtisztítsák. De az ember több mint élő hús, a lelkünk, egész emberi lényünk igényli a belső tisztaságot, mely nemcsak a bűnös, tisztátlan vágyaktól való szabadulásunkat jelenti, hanem a Fénnyel, az élő irgalmas Jósággal való találkozást is.

A zarándok útja során megérzi, hogy e kufár gyűjtögető élet, a sok nehéz málha lehúzza, szárnyalását megtörve, elvegyíti a föld porával, ezért azokat, - mint a nyár hevében a tó hűs vizére vágyó gyermek a ruháját, mindazt, mi kristálytiszta vízbe való elmerülését gátolja - önfeledten magától leveti.

A vándor Isten felé halad, útja során nem nagylelkűen megbocsájt, ő nem fogcsikorgatva engedi el mások tartozásait, hanem a szabad szárnyalástól részegen, azokat, mint ragacsos ócska rongyokat szégyenkezve hagyja hátra. Igen, Isten jelenlétének fényében, ő nem véres harcban számol le a kapzsi vágyaival, boldogságra szomjas lelke titkos balga bűneivel, hanem egyszerűen, mint pillangó a hernyó múltjától szabadulva, szárnyatbont a fényben.

A zarándok nemcsak fárasztó kilométereket ró e háromdimenziós világban, hanem mint ki meghallva a lelke ajtaján zörgető Krisztust, útrakel, hogy kitárja az ajtót a végtelenre, egy új világra, hol minden, de minden ajándék, ahol mégis mindennél fontosabb az Ajándékozó maga, kivel nemcsak találkozik, hanem magad is ajándékokat osztva, ajándékká válsz! Jó dolog jónak lenni, bátorító, vigasztaló áldást osztó áldássá válni. Jó a veled való mindennapi létet, társaidnak, a környezeted számára, boldog Mennyországgá tenni.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.
Legyünk irgalmasok! Legyek irgalmas!

De mi is ez az irgalmasság, amit birtokolnom kell? Milyen az az irgalmasság, amely olyan, mint az Atya?

Az biztos, hogy több annál, mintha csak valaki megkegyelmez. Több annál, mintha egy uralkodó megkegyelmez valakinek, aki ellene vétett, és meghagyja életét. Az biztos, hogy több annál, mint amikor félrefordítom lábamat, mert megszánok egy porban kúszó kis férget, és nem akarom eltaposni. Több az irgalom, mint pusztán megkegyelmezni valakinek, aki a hatalmamba kerül.

Az irgalmasság inkább valami olyasmi lehet, hogy élelmet adok az éhezőnek, segítségére sietek a betegeknek és sebesülteknek, hogy segítek azokon, akiken csak lehet. Az irgalmasságot nem annyira a bírói székkel, vagy az ítélettel hoznám összefüggésbe, hanem sokkal inkább az utca porával és a betegágyakkal. Talán, inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor valaki visszateszi a kipottyant madárfiókát a fészkébe: Lehajol hozzá, felveszi, és visszamászik vele a fára. De mégsem mondanám az irgalmasságot lágyszívűségnek, vagy folytonos elérzékenyülésnek. Inkább bátorság, határozottság és okosság jellemzi azt!

Ha bátor vagyok, és legyőzöm környezetem hozzáállását. Ha bátor vagyok, és legyőzöm önmagam félelmeit, gyávaságát és önzését. Ha kimerek lépni saját korlátaim közül, és segítek… akkor irgalmas vagyok!

Ha határozott vagyok, mikor mások javára döntenem kell. Ha tudom, miért teszem a jót, és azt benső meggyőződéssel teszem… irgalmas vagyok!

Ha nem várom, hogy belefussak valami olyan esetbe, ahol segíthetek, hanem magam keresem fel a bajbajutottakat, magam ismerem fel azokat a helyzeteket, ahol segíthetek… akkor irgalmas vagyok!

Az éhezőknek enni adni, a szomjazóknak inni adni, a sebeket bekötözni. Vajon mennyien vannak körülöttem, akik annyira nagyon szomjaznak egy jó szóra? Vajon mennyien éheznek mellettem az elismerésemre? Vajon mennyien vannak, akiknek lelki sebeit én okoztam?

Ó segíts Istenem, hogy én is irgalmas lehessek!

De vajon ennyi az Atya irgalmassága? Ilyen egyszerű követnem? Jót tenni a körülöttem élőkkel? Igen. Ilyen egyszerű, és mégis milyen bonyolult!

Nem mondhatom, hogy az irgalmasság valami olyan tulajdonság, amelyet egyszerűen megszerezhetek, és onnantól fogva már az enyém! Az irgalmasság út, amelyen járni kell! A kereszténység út, amelyen járni kell! És ez a két út egy. Ha keresztény vagyok, az irgalmasság útját kell járnom! Azon az irgalmasságon, mely olyan egyszerű, mégis folyamatos, kimeríthetetlen, és mindig több, mint amennyit magamnak megfogalmazhatok belőle. Ha az irgalmasságot akarom megismerni, az Atyát kell megismernem, hiszen ő maga az igazi irgalmasság! Ha az Atyát akarom megismerni, Jézust, a Krisztust kell megismernem, mert aki őt látja, látja az ő Atyját is. S ha megismerem az Atyát, akkor ismerhetem csak meg magamat is, mert Istennel lehetek az, akivé valójában lennem kell.

De ez út! Hosszú, fáradtságos, de mégis szép út. Amely halad, s amelyre rá kell lépnem! Akkor pedig nem várok tovább! Indulok! Az irgalmasságot keresem! Atyám, Te kísérj engem!
Idén jubileumot ünneplünk, hiszen 5. alkalommal kerül megrendezésre a Pálos 70 zarándoklat és teljesítménytúra. Úgy tűnik, hogy termékeny volt az a gondolat, mely 5 évvel ezelőtt arra indította a szervezőket, hogy a Mária út, a Gyöngyök Útja és más zarándoklatok, túrák tapasztalatai alapján létre hívják a Pálos 70-et s melyhez a Pálos Rend maga is kapcsolódott zarándokló szerzeteseivel illetve működő és egykori kolostoraival, melyeket az útvonal érint.

Az idei, jubileumi évet tetézi, hogy Ferenc pápa 2015-re meghirdette a szerzetesek évét. Ezért választottuk az idei Pálos 70 jelmondatának a Pálos rend jelmondatát: „Solus cum Deo solo!” Egyedül az egyedüli Istennel! E mondat markánsan kifejezi azt a kincset, örömteli lelkületet, melyet magukban hordoztak már a szerzetesség előfutárai a 4. századi egyiptomi remeték, és hordoznak ma is a pálosok. Meghívás a szerzetesek évében, hogy merítsünk most többet ebből az 1500 éves hagyományból.

Ahogy Botond atya írta: „A zarándoklat célja elsősorban az Istennel való kapcsolat elmélyítése, bűneinktől való megszabadulás, a megerősödés katolikus hitünkben és a hétköznapi életünk terheinek hordozásában.
A teljesítménytúra független minden vallási, illetve világnézeti szemponttól. Teljesítményről van szó, amit a túrázó egy újabb lehetőségen keresztül tud megvalósítani a természet, a sport iránti szeretet, illetve más szempontok alapján. A két út megfér egymás mellett, de össze nem keverhető. Mindenki maga dönti el, hogy milyen belső indíttatásból vesz részt rajta.”

E túra vagy zarándoklat, szeretnénk, hogy találkozás legyen – nem csak embertársainkal, önmagunk képességével, hanem – Istennel. Bepillantás a sok évszázados pálos lelki útba, melyen oly sokan jártak és találták meg a hőn keresett boldogságot: Istent és vele mindent.

Egyedül az egyedüli Istennel. Pontosabban, szent magányban az egyedülvaló Istennel. Végső soron mindig egyedül vagyok, sőt mindenki egyedül van. Nincs olyan, aki tényleg ismerne engem, hisz magamat sem ismerem teljesen. Ez az ismeretlenség, ez a magány kíséri végig életem. De vajon nem lehet-e megszentelt ez a magány? Felkutatom lelkem mélységét, betérek egész lényem bensőjébe, hogy megkeressem középpontját. Szívem szentélyébe térek, s kutatom, fürkészem: vajon ott van-e Ő, az Isten?
Hallgatok, s Te szólj hozzám! Vagy beszélek én, és Te hallgass engem! Hiszen Te közelebb vagy hozzám, mint én magamhoz, s jobban ismersz engem, mint amennyire én megismerhetem magamat. S ha Te ott vagy, ahová csak én térhetek be, lehetek-e még fájdalmas magányban? Te, aki Szent vagy, megszenteled az én egyedüliségemet. Te, aki egyetlen vagy, de még sem vagy magányos, te, aki egyedül vagy valóságos, és minden csak benned állhat fenn teljesen, bár anélkül, hogy keveredne veled. Minden ami van, azért létezik, mert Te akarod. Én is azért létezem, mert Te akarsz engem! De én akarlak-e Téged? Ha nem akarnálak is léteznél és élnél, de így nem lenne többé élet bennem! Akarlak Téged, hogy élhessek! De csak azért akarok élni, hogy benned éljek és akarhassalak téged, egyedülvaló teljességet.
Szívembe térek, hogy szemlélhesselek, s hogy elvigyelek Téged innen a világba. Amint küldted magadat szent Fiadban, vele adj nekem is küldetést, hogy gyümölcsöt hozzak. Szenteld meg benső magányom, egyedülvaló Isten, hogy Téged vigyelek az embereknek. Amen.
Eltelt a lelkem nehézséggel, gonddal, gyötrelemmel. Zaklatottan haladok felfelé a köves hegyoldalon, hogy egy kicsit magam mögött hagyhassam a városokat, s velük együtt a mindennapjaimat is. Bakancsom talpa alatt apró kavicsok csikorognak. Valahol a közelben barlangoknak kell lenniük. Barlangoknak, melyekben egykor pálos remeték éltek és lángoló, tüzes imáikkal szolgálták a mindenség urát, a fölséges Istent.
Egy kis időre most megállok. Kifújom magamat. Az őszi nap fáradt sugarai helyenként áttűznek a fák levelei között. Templomi képet idéz elém a környezet. A hatalmas bükkök sima, szürke, égbetörő törzsei, mint bazilikák és katedrálisok széles oszlopcsarnokai. A felettem elterülő smaragdszín lombkorona, s rajta még csak helyenként színesedő levelek, mint megannyi fényes rózsaablak. Valóban olyan, mintha egy templomban járnék. Egy templomban, melynek alkotója a természet. A természet, amely nem más, mint maguk az erdők, a hegyek, a völgyek, a vizek, a kéklő égi tengerek. Igaz, hogy a körülöttem lévő templomot ez a természet alkotta, de vajon a természetet ki alkothatta?
„Te voltál az, Istenem! Te teremtetted a mindenséget, a természetet, s benne engem. Most, amikor körbenézek, a Te művedet látom mindenben. Mint amikor egy csodás festményt nézek, egy szobrot, egy remekművet. Tudom, az alkotó nem azonos az alkotásával, de a műből mégis megérezhető a művész lelkülete. Éppen így, Te sem vagy azonos a természettel, de megérezhető benne a Te lelkületed, megtapasztalható e műveden keresztül a Te szent Lelked.”
Erős szél támad, arcomon érzem, és belekap kabátomba, majd a fák koronájába odafent. Egy – két idősebb törzs halkan nyikorogni kezd. „Amikor még gyermek voltam, nagyon vágytam arra, hogy megértsem, mit beszélnek a fák, a növények, az állatok. Mi hírt hoz a szél, miről csörgedeznek a patakok, miről mesélnek a hegyek. Érdekes, fel kellett nőnöm ahhoz, hogy mindezt megértsem. Pontosabban a keresztség, ami egyre jobban kiteljesedik bennem, s ami által valóban Isten gyermeke lettem, megadta, hogy ne csak értsem, de beszéljek is a természet nyelvén. Amikor kinyitom a zsolozsmás könyvemet, amikor imára kulcsolom kezemet, amikor zarándokútra térek, bekapcsolódok a teremtett világ imádságába. Mert a mindenség a Te alkotásod, Istenem, és Téged dicsér minden ami létezik, egész életével és létezésével, feltéve, ha nem fordult el tőled. Ha nem fordult el Tőled!” Cseperegni kezd az eső. Hallom, ahogy körülöttem a holt avaron pattognak a parányi cseppek. Fejem fölött sötét felhők gyülekeznek… „a bűn, a gonoszság, a halál nem a Te alkotásod Istenem. Nem Te hívtad létre ezeket, hanem a Te parancsaidtól való elfordulás szörnyű következménye… Ez az a harc, amely minden korban és minden emberi életben megismétlődik: odafordulni Hozzád, vagy szembefordulni Veled. Ez utóbbi az, ami megtépázta a művedet, a természetet, engem és minden testvéremet, az emberiséget!” Alig telik el egy kis idő, máris eltűnnek a fellegek, és halvány fényével újból rám ragyog a nap. Tovább indulok… „Igen, ez az a harc: Teérted, vagy ellened! És én részt akarok venni ebben a harcban, mert részt kell vennem! Teérted, melletted. Veled karöltve az igazság fegyverzetében, hogy helyreálljon a teremtés rendje a Te szeretetedben. De hol kezdjem a harcot? Körbenézek. Az egész világon harc dúl, de ott nem kezdhetem… Ismét körbenézek. A környezetemben is harc dúl, de ott sem kezdhetem… Végül magamba nézek. Igen, itt kell elkezdenem, mert harc dúl bennem…
A Pálos70 azoknak a fejében született meg, akik már több kilométert zarándokoltak és teljesítménytúráztak életük folyamán. Tudták, hogy nem elég a természettel való harmonikus kapcsolat, nem elég kipróbálni, hogy mire képes az ember, hanem fontos lelki tartalommal is megtölteni ezt a 70 kilométert. A szervezők tapasztalataikat kamatoztatták az út megtervezése során, a Mária út, a Gyöngyök Útja, a Hétkaland Egyesület vagy más zarándoklatok, túrák aktív megalkotóiként. Ehhez kapcsolódott az egyetlen magyar alapítású férfi szerzetesrend, a Magyar Pálos Rend történelme, ami manapság egyre több embert foglalkoztat.
A Pálos70 egyes szakaszai, állomásai közben a rend több mint 750 éves múltjának értékeiből táplálkozhatunk, melynek különleges eseménye Magyarok Nagyasszonyának ünnepe – a pálosok ősi helyén, a 660 éves márianosztrai kegytemplomban. A keretet pedig szintén a pálosok Magyarok Nagyasszonyának tiszteletére szentelt Sziklatemploma adja, hiszen a Pálos70 első szakasza onnét indul.
Szerettünk volna lehetőséget biztosítani azoknak, akik elsősorban katolikus hitük alapján járják végig ezt az utat és azoknak is, akik inkább gyakorlott túrázóként. A zarándoklat célja elsősorban az Istennel való kapcsolat elmélyítése, bűneinktől való megszabadulás, a megerősödés katolikus hitünkben és a hétköznapi életünk terheinek hordozásában. A zarándoklattal együtt járó nehézségek felajánlása is ezt a célt szolgálja.
A teljesítménytúra független minden vallási, illetve világnézeti szemponttól. Teljesítményről van szó, amit a túrázó egy újabb lehetőségen keresztül tud megvalósítani a természet, a sport iránti szeretet, illetve más szempontok alapján. A két út megfér egymás mellett, de össze nem keverhető. Mindenki maga dönti el, hogy milyen belső indíttatásból vesz részt rajta.
A Pálos70 megalkotóival együtt hiszem, hogy ez az út mindazok számára maradandó élmény lesz, akik az ország különböző részeiről érkezve részt vesznek rajta, és hírét viszik a látottaknak.