(Vámos Hajnalka túrabeszámolója)
Legtöbb embernek a teljesítménytúrázás egy hobby, kellemes időtöltés, sport,kihívás, sokan pedig el sem tudják képzelni, hogy lehet ennyit menni egyszerre, ráadásul egy nap alatt… Azonban sokan vagyunk, akiknek sokkal többet jelent ennél. Mindig is úgy éreztem, hogy ezeknek a „kirándulásoknak” van egy erős lelki motivációja is.
Amikor elkezdtem teljesítménytúrázni, persze hajtott a kíváncsiság, hogy mire is vagyok képes, mit tudok kihozni magamból, mi az, amit teljesíteni tudok. De közben különleges érzésem volt. Valahogy mindig megnyugodtam, mikor mehettem, mindig feltöltődtem és a hétköznapi életben is sokkal energikusabbnak éreztem magam egy-egy komolyabb túra után.
Elindultam egy úton, amelynek a lényege, hogy újra visszataláljak önmagamhoz.
A természet, az ország szépségeinek felfedezése, sok jó ember megismerése nagyon jó dolog, viszont közben folyamatosan tanulok, fejlődök, van motivációm, hogy tudom, mire vagyok képes, hogy mindig képes vagyok tovább menni és nem adom fel. Pont azt a pluszt adja az életembe, amire igazán szükségem van.
Ma már tudom, hogy egyfajta menekülési útvonal volt. Változásra volt szükségem az életemben. Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek és az élet azt adja, amire szükségünk van. Néha nagyon kemény leckéket…
Az út, mint az élet szimbolikája – számomra ezt jelenti ezeken a túrákon való részvétel. Sokszor hosszú az út, nehéz, sokszor fáj, de már tudom, hogy mindig képes vagyok végigmenni rajta. Mert azt akarom, hogy elérjem a célt.
Írhatnék a Pálos útvonaláról, a szintekről is részletesen, mert nagyon szép útvonal, de erről most csak nagyvonalakban írok. Másodjára voltam és egészen különleges volt számomra az idei. Valójában igen zaklatott állapotban indultam. Idén sajnos nagyon sok túrát kihagytam – bár nem így terveztem, de úgy alakult, hogy más lett a prioritás, amiben helyt kell állnom. Pálos előtti felkészülésem kb. a zéróval egyenlő, ami a túrázást, futást illeti. Idén nem nagyon voltam 30-40 km-nél hosszabb utakon, gyakorlatilag a Kevélyre sem jutottam fel hetek óta (legalább 2 hónapja)… Folyamatosan le kellett mondanom az idénre tervezett nagy túráimról. Persze a mozgást nem hagytam abba teljesen, hisz többször voltam ferrátázni, sziklát mászni, de ez mégsem olyan mint a hosszú távú gyaloglás. Úgy voltam vele, hogy a futást elengedem, ha nem bírom, de abban biztos voltam, hogy meg tudom csinálni, mert erre van szükségem.
Csillával indultunk reggel, ahogy tavaly is. Sajnos rég voltunk már együtt ekkora túrán. Nem kapkodtuk el az indulást, mert kb. fél 7 volt, mire elindultunk az úton. Hajtott a vágy, hogy mielőbb kiérjünk a városból. Pedig az ébredező Budapest látványa a Gellért-hegy tetejéről valóban lenyűgöző. Hamar lendületbe jöttünk, hangolódtunk és átszellemültünk mindketten, szinte meg sem álltunk Máriaremetéig. Jól vettük az emelkedőket Normafáig, remekül haladtunk.
Máriaremetén egy kedves barátunk, Laci várt ránk nagy izgalommal és csatlakozott hozzánk egy darabon. Együtt haladtunk a Solymári vár felé, ahol nagyon kellemes meglepetésben volt részünk. Újabb baráti társaságunk lepett meg, Eszter jött szurkolni nekünk Lacival és a gyerekekkel. A gyerekek még rajzot is készítettek nekünk, Lacitól kaptunk saját kotyvasztású isot is.
Barátokkal találkozni mindig jó érzés, de ezek azok a pillanatok voltak, amikor az ember érzi, hogy szeretik. Nem nagy dolog, viszont sokat számít. Szóval mégis ezek a nagy dolgok nekem! Igazán megható találkozás volt, pedig gyakran találkozunk. Nagyon jól esett.
A kis csapattól elköszöntünk, Lacitól is egy kis időre. Vele még találkozunk később is, ahol kísér még minket egy kicsit.
Csillával haladtunk tovább. A Kevély aljából Csobánkáig átvezető szakaszt nem szeretem túlzottan. Bár hazai pálya, szerintem rém unalmas, hosszú egyenes. A térdem pedig jelzett, hogy kissé túltoltam – vagyis kevés volt a felkészülés, amivel tisztában voltam, mégis meglepetésként ért, hogy az it szalag némi kihagyás után úgy viselkedik, mintha kezdő volnék. Ez kicsit frusztráló érzés volt, igyekeztem nem tudomást venni róla. A Szentkúthoz lefelé azonban már egyértelmű volt, hogy bajok lesznek. Kénytelen voltam feladni a futást, pedig agyban, fizikailag bírtam volna, a térdem azonban arra kényszerített, hogy vegyek vissza a tempóból. A Szentkútnál feltöltődtünk. Isteni az oregánós-paradicsom krémes kenyér, de volt májas-, zsíroskenyér hagymával, zöldpaprikával, teával.
Erős, gyors gyaloglásra váltottunk, és használni kezdtem a botot is, ha már vittem. Itt voltunk a táv felénél nagyjából. Mentünk rendületlenül előre.
Ismerős útvonal, hisz sokszor bejárt helyeken haladtunk. Ismét elöntött a nosztalgikus érzés, mert sok kedvelt túra útvonala halad ezeken a részeken.
Közben beszélgettünk rengeteget. Csillával nagyon szeretek menni, mert annyira egymásra tudunk hangolódni menetelés közben. Nevetgélünk, poénkodunk, de sokszor komoly témákat is boncolgatunk, húzzuk és segítjük egymást, ha kell, és a lényeg, hogy végig ott az a jó érzés, hogy együtt fogjuk megcsinálni. És végre megérkeztünk – persze még nem a célba, hanem abba az állapotba, amiért mindketten elindultunk idén (is).
A Pálos 70 zarándoktúra is. A bemutató szöveg nagyon találó szerintem. Imádom, mert annyira jól kifejezi azt, amit közben érezhetünk! Ehhez tényleg jó, ha kicsit lassítunk és figyelünk befelé is.
„A város fokozatos elhagyásának élménye. Kiszakadás a mindennapokból. Találkozás a múlt emlékeivel és a jelen értékeivel, beleértve egymást és önmagunkat is. Fordulás a jövő, a megérkezés felé…”
A pontokon rengeteg finomsággal vártak. Mindenhol nagyon kedves emberek, akik valóban szívélyes fogadtatásban részesítettek.
A Hosszú-hegy most valahogy nem is tűnt annyira hosszúnak. Pilisszántón ismét Laci várt ránk. Klastrompusztáig együtt haladtunk. Szinte be sem állt a szám. Végig csacsogtam a következő hosszú, unalmas szakaszt. A botomat kölcsönadtam Lacinak, épp nem is volt rá szükségem, ő viszont nem is sejtette, mire vállalkozik, ha velünk jön. Jött rendületlenül, de láttuk rajta, hogy nem ehhez a tempóhoz van szokva. Próbáltam terelni a gondolatait a terhelésről és úgy tűnt, sikerült megfertőzni őt is ezzel a „betegséggel”, mert a végén érdeklődött, mikor lesz a következő menet. J
Klastromnál frissítettünk kólával, Mg-Ca pezsgőtabival, kicsit nyújtottam is, majd Lacitól elköszöntünk ismét kicsit, és haladtunk tovább Pilisszentlélekre. Kezdett egyre hűvösebb lenni, de nem akartam felöltözni még a következő emelkedő előtt.
Pilisszentléleken meleg étellel vártak. Nagyon csábító volt a meleg gulyásleves, de valahogy mégsem kívántam. Így egy protein szelet és egy gél után haladtunk is tovább. Egy gyógyszert vettem be a térdfájásomra is. A sütis pont nagy kedvencem, azonban itt pont utolértük a zarándokokat, akik épp indulni készültek. Ezért sokat nem időztünk itt, felmarkoltunk a sütikből és repültünk is tovább.
Jól esett a felfelé menetel, a lefelé annál kevésbé. Pedig szívem szerint futottam volna, de a lábam nem akart futni a fájás miatt. Voltak részek, ahol lefelé haladni nagyobb kínlódás volt, mint egy combosabb emelkedő. Valahogy mégsem merült fel bennem egyszer sem, hogy kiszálljak. Ráadásul egy újabb hosszú rész következett.
Megcsodálhattuk a naplementét is. Kezdtem fázni, így előkerült a pulóver, a sapka és a kesztyű és egy rögzítés a térdemre.
Csilla igyekezett terelni, de valahogy lelkileg nagyon mély pontra érkeztem. Gyakorlatilag felültem egy érzelmi hullámvasútra és eljött a pont, ahol eltörött a mécses. Kiszakadt belőlem az elmúlt időszak fájdalma, feszültsége. Tulajdonképpen vártam is ezt a pillanatot. Hosszú kilométereken át tartott. Amikor a meglepetés pontra érkeztünk és sorra jöttek az üzenetek, amelyek a fákra voltak kihelyezve, szinte végig bőgtem. Tudtam, hogy jobb is, ha kiengedem. Szinte minden üzenet talált, egészen a lelkemig. Életem legkeményebb időszakát élem, s bár igyekszem pozitívan szemlélni a világot, mégis van, hogy megvisel. Minden rossz elmúlik és jobb lesz – ez mindig motivál.
„Sebezhetőnek érezni magad annyi, mint élni.”
„Gondolj egy súlyra, melyet letehettél és lélegezz mélyet.”
„- Mester, mit tegyek, hogy a helyes úton járjak? – Menj!”
Vannak pillanatok, amikor a lelki fájdalom sokkal erősebb a fizikainál, hisz itt például egyáltalán nem éreztem a térdem fájdalmát. Zakatoltak a gondolatok a fejemben, ránk is sötétedett, persze végig mentünk közben és mikor végre megnyugodtam, mintha szárnyakat kaptunk volna. Nagyon jó tempóban haladtunk a komp felé.
Néztük az időt is. Pont jól értünk le a komphoz. Nagyjából 10 percet kellet várnunk az indulásig. Itt megint várt minket Laci és egy újabb meglepetés, Csilla párja is itt volt. Öröm volt rájuk nézni. Régi ismerőssel is találkoztam, váltottunk néhány szót, míg átért a komp. A Dunán átérve fiatalok énekkel fogadtak minket.
Csilla cipőt váltott, leadtuk a hátizsákjainkat Pepének és nagyon belehúztunk a végére.
Hihetetlen, tavaly is ez volt, ahogy leszálltunk a kompról, eszement tempóra kapcsoltunk. Az utolsó szakasz nagyon unalmas szántások mellett, egy murvás szervizút. Jobb is rajta minél előbb túllenni és már közel a cél. Hát nekiiramodtunk. Az utolsó kilométerek vannak csak hátra.
A célban nem is akartam elhinni az eredményt. 10 perccel hamarabb értünk be, mint tavaly. Pedig a térdemmel megkínlódtam eléggé, mégis vitt a lábam.
Azt kaptam, amiért mentem. Az egyik legkülönlegesebb túra a Pálos 70, ami igazából 74 km 2350 m szintkülönbséggel, 14:42 idő alatt teljesítve.
Szuper volt, hogy szinte elő sem kellett venni a tracket, mert végig remekül szalagozva volt az útvonal. Minden elismerésem a szervezőknek mindenért!
Nagyon jó élmény volt és boldog vagyok, hogy idén végig tudtam menni ezen a csodás úton ennyi kihagyás után. Nagyon rám fért már!
A célban igyekeztünk felfogni, de igazából napok kellettek, hogy feldolgozzam és leszűrjem, amit le kell. Másnap alig bírtam menni, de 3-4 nap múlva már azon kaptam magam, hogy legszívesebben újra végig csinálnám. Jövőre is szeretnék ott lenni Márianosztrán. Fantasztikus utazás.
Útvonal: Budapest, Sziklatemplom – Tabán – Városmajor – Kútvölgyi kápolna – Normafa – Szépjuhászné, Budaszentlőrinc – Máriaremete – Alsó-Jegenye-völgy – Solymári vár – Solymári-völgy – Csobánkai Szentkút – Hosszú-hegy – Klastrompuszta – Pilis-nyereg – Pilisszentlélek – Maróti-hegyek – Basaharc, rév – Szob – Sukola-kereszt – Márianosztra
(Basaharcnál komppal lehet átkelni a Dunán, mely minden óra 50 perckor indul)
